Éppen 10 évvel ezelőtt, 2012. december 12-én adták át a Lullát Balatonendréddel és így a Balaton déli partjával összekötő utat. Túlzás nélkül mondhatom, enélkül az út nélkül valószínűleg a Lillalulla Vendégház és Gasztroporta sem létezne.
Érdemes kicsit visszatekinteni Lulla és a családunk múltjára.
Lulla 1968-ig csak földes úton volt megközelíthető, ekkor adták át a Lulla – Tab “köves utat”. Sajnos, nem emlékszem ki mesélte azt az anekdotát, hogy az átadáson a párttitkár megígérte, a következő 5 éves tervben az utat meghosszabbítják Balatonendrédig! Aztán erre várt a település röpke 44 évet…
Persze már az is nagy dolog volt annak idején, hogy Tab felé nem földes úton lehetett csak közlekedni és elindult a buszjárat. Addig ugyanis nagymamám leginkább gyalog járta meg 6-7 km-es utat, ha dolga volt Tabon, vitt magával váltócipőt, amit Tab szélén ismerősöknél cserélt, így ment tovább rendes öltözékben ügyintézni az ÁFÉSZ irodára, mikor felvásárló és kocsmáros volt Lullán. Nagypapám motorral járt dolgozni Tabra, de földes úton az is sokszor kalandos volt. Ma már elképzelhetetlen, hogy Emma nagynéném a tabi gimnáziumi évei alatt albérletben lakott Tabon, és hétköznap csak ritkán szaladt haza, gyalog természetesen, ha például gondja akadt a német házi feladattal és sváb nagymamám segítségét kellett kérnie.
1968 után sok minden megváltozott a tabi útnak köszönhetően, de a Balaton, ami légvonalban csupán jó 10 km-re van a falutól, aszfaltos úton továbbra is csak 40 km-es kerülővel volt megközelíthető, pedig hogy köves úton eljuthassunk oda, csak 4-5 km aszfalt hiányzott Lulla-Jabapuszta és Balatonendréd között. Aszfaltút híján itt még gyerekkoromban is egészen jól karbantartott földesút vezetett, amin Wartburggal számtalanszor mentünk fürödni a Balatonra, Zamárdiba. Persze ez sokszor nehézségekbe ütközött, nagy esők után számtalan pocsolya, kátyú akadályozta a közlekedést. Mi gyerekek mindig nagyon izgultunk, hogy nem volt-e túl nagy eső, felszáradt-e az út annyira, hogy tudjunk menni a Balatonhoz, ráadásul az is kellett, hogy apukám ráérjen, mert ő a Wartburggal el tudott menni, nagynéném a Ladával már nem. Akkor sem tudtam sokat az autókról, de azt hamar megtanultam, hogy a Lada alacsony, elakad az úton, a Wartburg magas aljú, azzal lehet menni.
A téesz-idők elmúltával a földes utat sem tartották már úgy karban, mi is felnőttünk, sok minden változott a családban, de azt mindenki tudta, hogy a falunak és benne nekünk, akkor van jövőnk, ha elkészül az út.
Időről időre szóba került, hogy meg fog épülni végre “AZ ÚT”, de csak a 2000-es évek elején kezdett ez több lenni puszta szóbeszédnél. A 2002. február 5-i Somogy Megyei Hírlapban Reizinger Károly akkori polgármester mellett, több lullai lakos, köztük nagypapám, Horváth János is nyilatkozik, hogy mennyire várja a település az út elkészültét.
Nagypapám 2004-ben utolsó karácsonyán, alig 2 héttel a halála előtt, lelkesen mesélte az ünnepi ebéden, hogy véglegesek a tervek, végre meg fog épülni az út!
Az építkezésnek nem kevés gondot okoztak a domborzati viszonyok, nyomvonal elleni lakossági tiltakozások, de végül 8 év után, 2012 év végére elkészült az út, és ezzel 10-15 perc alatt elérhetővé vált a Balaton!
Mire az új utat átadták, mi is egymásra találtunk Csabával, és 2 évvel később 2014-ben már komolyan terveztük a vendégház elindítását, ami végül a kistermelői tevékenységgel együtt 2015-ben megtörtént, de ez már egy másik történet.
ui.: Habár tudom, hogy enélkül az út nélkül Lulla lassan elnéptelenedne, és nekünk sem lehetne itt jövőnk, azért néha eszembe jut a régi, nagy lullai csend…
